Eszter imád kiabálni. Ez olyan 6 hónapos korában kezdődött, nagyjából mióta felfedezte, hogy a torkából kiáramló levegővel hogyan lehet a síráson kívül más hangokat is kiadni. Ebben az időszakban néhány napot barátoknál töltöttünk. Eszter örült az új arcoknak, előszeretettel kurjongatott mindenkinek és hatalmas kiabálással igyekezett felhívni a jelenlévők figyelmét. Az első együtt töltött fél óra után a barátaink 3 éves kislánya ránk nézett és csak ennyit mondott:

  • "Legközelebb ne hozzatok ilyen kiabálós babát!"

Ezen akkor jót nevettünk, nem sejtettük, hogy ez még csak a kezdet.

Itthon a kiabálás a mindennapok részévé vált. Amikor már nem bírom tovább a folyamatos csatarát én magam is elkezdem erőteljesen utánozni az Eszter által kiadott hangokat. Ehhez olykor a férjem is csatlakozik és akkor szó szerint zeng az egész lakás, Eszter pedig egyáltalán nem jön zavarba kiabálós szülei láttán, inkább örömmel nyugtázza, hogy rokon lelkek közé érkezett.

Mindez már itthon természetes, gond csak akkor van, ha ki kell mozdulni a négy fal közül, mivel Eszter az idegen környezetben sem fogja vissza magát. Sőt!

Néhány napot Szarvason töltöttünk, ahol kislányunk nagyon jól érezte magát. Az első este lementünk közösen vacsorázni, a pincér hozta az etetőszéket és elfoglaltuk a helyünket. Eszter először csak nézelődött, megfigyelt és persze ő is kapott egy kanalat, amivel vadul csapkodott mindenfelé. Ekkor még egy teljesen átlagos kisgyermekes családnak tűntünk az asztalnál.

Aztán kislányunk hamarosan úgy gondolta, hogy túl uncsi a vacsora, inkább igyekszik leszólítani vadidegen gyerekeket, férfiakat, nőket, akik esetleg egy-egy rövid időre szórakoztatóbbnak bizonyulnak nálunk.  Pár perc elteltével már tőlünk zengett az étterem. Először kedvesen mosolyogtunk, mosolyogva fogadtuk a felénk irányuló elnéző pillantásokat. A ricsaj azonban csak nem akart szűnni, Eszter hatalmas csápoló mozdulatokkal és eszméletlen orgánummal igyekezett felhívni magára a figyelmet. És ez minden reggelinél és vacsoránál így ismétlődött, mi pedig kétségbeesetten próbáltuk egy-egy falat kenyérrel vagy egy kis vízzel elterelni kislányunk figyelmét.

Ez így ment egészen az utolsó estéig, amikor rájöttünk, hogyha közvetlenül a játszósarok mellé ülünk, akkor etetés közben még szórakoztatni is tudjuk csemeténket. Ezzel nagymértékben sikerült csökkenteni az éttermi kiabálás időtartamát.

Első kiáltás és már érkezett is a pénztárgép, majd a következőnél az építőkocka, a szakadtas maci, a számológép és még sorolhatnám. Eszter elég hamar átlátta a helyzetet, így egyre csökkent az egy-egy játékra fordított idő mennyisége. Az étkezés végére már folyamatos mozgásban voltam az asztalunk és a játszósarok között. Természetesen egy idő után minden tárgy hatalmas csattanással érkezett a padlóra, de mindezt legfeljebb egy kedves, már-már halknak mondható „ö”és egy kis kacagás kísérte. Az asztalunk persze olyan volt, mint a zsibin kacatokat áruló idős néni asztala, az alattunk lévő játékokkal pedig egy egész óvodai csoport elszórakozhatott volna.

Vacsora után elégedetten nyugtáztuk a csendes étkezést és persze a kisebb, hurrikánszerű felfordulást, amit a játékok folyamatos halmozása okozott. A cél azonban szentesítette az eszközt, bár azért egy kicsit meglepődtem, amikor szaunázás közben az egyik vendég megkérdezte, hogy ugye én vagyok a „kiabálós kislány anyukája”. Én kettőt pislogtam, majd büszkén válaszoltam, hogy igen, ő pedig az apukája, mutattam kajánul a férjemre.

  • Olyan aranyos, mindig őt figyeltük étkezés közben mondta kedvesen a vendég.

Majd elmesélte, hogy neki is van három lánya, akik már nagyok, de Eszter folyamatos csatarája kellemes emlékeket idézett fel benne.

Én ekkor teljesen megnyugodtam és büszke voltam a kiabálós kislányunkra, akinek köszönhetően még új ismeretség is született. Ez a korszak is véget ér, hamarabb, mint gondolnám és lehet, hogy pár év múlva én is visszasírom a kiabálós, pakolászós vacsorákat. Most azonban ez még szervesen az életünk része és én – egy kis humorral fűszerezve – igyekszem kiélvezni minden egyes pillanatát.