Ma reggel olvastam ezt a Müller Péter idézetet és hirtelen képek villantak be lelki szemeim előtt, ahogy ma korán munkába indultam. Az egész úgy kezdődött, hogy esett az eső, ami – korábbi tapasztalatokból kiindulva – alapvetően semmi jót nem jelentett. Ilyenkor mindenki autóba ül, hatalmas dugók alakulnak ki a városban, ingerültek, türelmetlenek az emberek.

Némi hezitálás után úgy döntöttem, hogy – sokakkal ellentétben – nem az autót választom és páromat sem riasztom, hogy szaladjon el velem, hanem szokásos elektromos rolleremmel veszem nyakamba a várost.

Az első meglepetés az volt, hogy az utcánkban – ahol egyébként hetente kb. 5 autó jár összesen – forgalmi dugó volt és perceket kellett várnom, hogy egyáltalán le tudjak lépni az úttestre. Aztán a Ceglédi utcán már polgárőr terelte a forgalmat, mivel akkora volt a parkoló és bekanyarodó autók áradata, hogy pillanatok alatt kisebb tumultus keletkezett. Én békésen haladtam a parkoló autók mellett, még örültem is, hogy most nem egy dugóban ülök, hanem kényelmesen haladok elektromos járművemmel, amikor egy bősz anyuka felfedezett egy épp előttem lévő rést a kocsisorban és csikorgó gumikkal bevágott, nehogy lemaradjon az ajándék parkolóról. Én satufékeztem, elrántottam a kormányt, pont a parkoló kellős közepére sikerült így kerülnöm, amire a válasz egy ingerült kézmozdulat volt, ami annyit jelentett, hogy húzzak onnan nagyon gyorsan.

Ez a felvétel nem saját fotó, de a hölgy reakciója az internetről nagyon sok hasonlóságot mutatott az elém vágó szülő reakciójával.

Ebben a pillanatban elég nehéz volt bármiféle pozitív érzést táplálnom a „kedves” anyuka iránt és én is átmentem dühöngőbe, Igyekeztem minél hamarabb továbbállni, miközben újra végigpörgettem az eseményeket és lassan kezdtem hálát érezni, hogy semmi baj nem történt. Aztán igyekeztem elfogadni, hogy mindenki hibázik, hogy mindenki lehet fáradt, feszült, ideges és vannak gyenge pillanatai. Ezt megértettem, kicsit meg is sajnáltam a „kedves” anyukát, de megszeretni azért nem tudtam. Úgy éreztem ehhez már legalább Teréz anyának kellene lennem, akit a napokban szentté is avatott a római katolikus egyház, de én nem vagyok Teréz anya.

Még napközben is többször eszembe jutottak a reggeli események, Müller Péter gondolata azonban olyan volt, mint egy üzenet.  Üzenet arról, hogy ne zsörtölődjek tovább, hogy én sem vagyok tökéletes és, hogy az élet túl rövid ahhoz, hogy egyetlen percét is szeretet nélkül éljük. A gondviselés pedig igenis létezik, vigyáz ránk, amikor kell és ha az ember segíteni akar magán, akkor meg is kapja a segítséget, sokszor egy szó, vagy kósza gondolat formájában, de mindent a megfelelő pillanatban.