Ma arra jöttem haza a jógából, hogy a férjem megállapította a gyereknek abszolút hallása van. Tekintve, hogy csemeténk még csak egy éves, ezt elég merész kijelentésnek éreztem, de a férjem, hogy bebizonyítsa igazát rá is zendített a „Süsü a sárkány” jól ismert dallamára. És láss csodát kislányunk fél percen belül lefelé görbülő szájjal sírni kezdett. Majd a férjem abbahagyta az éneklést és, mintha mi sem történt volna ment tovább a játék. Pár perc elteltével aztán megismétlődött a jelent. „Én vagyok a híres egy fejű” zengte a férjem és Eszter a második sornál már keserves sírásban tört ki, vigasztalhatatlannak tűnt, amíg a férjem abba nem hagyta az éneklést.

Úgy gondoltam ennek fele sem tréfa, hogy végére járjunk a dolognak én is elkezdtem neki énekelni a „Tavaszi szél vizet áraszt” jól ismert dallamát. Eszter táncos mozdulatokkal nyugtázta, hogy tetszik neki a dallam és az előadás. Majd nagy levegőt vettem és megpróbálkoztam a Süsüvel. Semmi változás, kis kezével jelezte, hogy jó a buli, folytassam, ha szeretném, mert ő igenis élvezi a hallottakat.

Huh. Azért itt egy kicsit megfagyott bennem a vér. Eszembe jutottak azok a véget nem érő komolyzenei koncertek, ahová középiskolában a lelkes énektanárnő, egyetem után pedig kislányom keresztanyja cipelt magával. Ilyenkor mindig igyekeztem nagy érdeklődést színlelni, legszívesebben azonban eldőltem volna, hogy végig aludhassam az előadást. Az első fél óra még csak elment, aztán éreztem, hogy bármit teszek, bárhogy próbálkozom, leragad a szemem. Mai fejemmel már nem is értem miért nem visznek be ágyat és takarót, vagy legalább egy jóga matracot a komolyzenei koncertekre, hogy tényleg mindenki zavartalanul „élvezhesse” a zenét. Úgy is lehetne hirdetni az előadásokat, hogy garantált kikapcsolódással párosítva, az alvászavarral küzdők biztosan szívesen látogatnák és én magam is rendszeresen beiktatnám alvásterápia gyanánt.

És hirtelen megjelent előttem egy 7 év forma kislány alakja, aki nagyon szépen énekel, vagy zongorázik, vagy furulyázik, esetleg hegedül, a lényeg, hogy a komolyzene megszállott szerelmese. Ez volt az a pont, amikor éreztem, hogy kezd rajtam elhatalmasodni a pánik. Hiszen nekem Eszter anyukájaként el kell majd járnom ezekre a koncertekre, miközben eljátszom, hogy én vagyok a legérdeklődőbb, legboldogabb anyuka, aki még vakarózni sem mer, nehogy valaki azt gondolja, hogy nem szereti a komolyzenét. Már látom magam, ahogy büszkén mosolygok, tapsolok, éljenzek, miközben igyekszem elmajszolni egy meghatott könnycseppet a szemem sarkából. Csak azt nem tudom hogyan préselem még oda azt a könnycseppet, de amíg Eszter megnő lesz időm kitalálni. És ki tudja, lehet, hogy én leszek az az anyuka, aki bevezeti a „komolyzenei relaxáció” műfaját.

https://www.youtube.com/watch?v=5Yz7f5RTQis